Jób könyve 14

KÁLDI-NEOVULGÁTA	BIBBIA CEI 2008
1 Az asszony szülötte, az ember, rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal:	1 L’uomo, nato da donna, ha vita breve e piena d’inquietudine;
2 mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.	2 come un fiore spunta e avvizzisce, fugge come l’ombra e mai si ferma.
3 Mégis érdemesnek tartod, hogy rá vesd a szemedet, és perbe szállj vele?	3 Tu, sopra di lui tieni aperti i tuoi occhi, e lo chiami a giudizio dinanzi a te?
4 Tisztátalan magból fogantat ki tehet tisztává? Nemde te, az Egyedülvaló!	4 Chi può trarre il puro dall’immondo? Nessuno.
5 Rövidek az ember napjai, és hónapjai száma tenálad van; határt szabtál neki, amelyet át nem hághat.	5 Se i suoi giorni sono contati, il numero dei suoi mesi dipende da te, hai fissato un termine che non può oltrepassare.
6 Hagyd egy kevéssé magára, hadd pihenjen, míg el nem jön várva várt napja, mint a napszámosé.	6 Distogli lo sguardo da lui perché trovi pace e compia, come un salariato, la sua giornata!
7 Mert van ugyan reménye a fának: ha ki is vágják, újra sarjadzik, és ágai kihajtanak;	7 È vero, per l’albero c’è speranza: se viene tagliato, ancora si rinnova, e i suoi germogli non cessano di crescere;
8 ha meg is avul gyökere a földben, ha el is hal törzsöke a porban,	8 se sotto terra invecchia la sua radice e al suolo muore il suo tronco,
9 már a víznek szagától is kifakad, és ágat hajt, mint amikor kiültették;	9 al sentire l’acqua rifiorisce e mette rami come giovane pianta.
10 az ember azonban, ha meghal és levetkőztetik és elpusztul – ugyan hol van?	10 Invece l’uomo, se muore, giace inerte; quando il mortale spira, dov’è mai?
11 Kiapadhat a víz a tengerből, elapadhat a Folyó és kiszáradhat,	11 Potranno sparire le acque dal mare e i fiumi prosciugarsi e disseccarsi,
12 de ha az ember lefekszik, nem kel fel többé, az ég enyészetéig fel nem ébred, és fel nem kel álmából.	12 ma l’uomo che giace non si alzerà più, finché durano i cieli non si sveglierà né più si desterà dal suo sonno.
13 Bárcsak biztos helyen tartanál az alvilágban, és elrejtenél, amíg el nem ül haragod! Bár időt szabnál nekem, amikor majd rólam megemlékezel!	13 Oh, se tu volessi nascondermi nel regno dei morti, occultarmi, finché sia passata la tua ira, fissarmi un termine e poi ricordarti di me!
14 Ha az ember meghal, vajon életre kel-e ismét? Akkor katonasorom minden napján várnám, hogy eljöjjön leváltásom.	14 L’uomo che muore può forse rivivere? Aspetterei tutti i giorni del mio duro servizio, finché arrivi per me l’ora del cambio!
15 Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad, s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának.	15 Mi chiameresti e io risponderei, l’opera delle tue mani tu brameresti.
16 Te akkor megszámlálnád lépteimet, de nem néznéd vétkeimet;	16 Mentre ora tu conti i miei passi, non spieresti più il mio peccato:
17 bűneim tarsolyban, pecsét alatt lennének, és betakarnád vétkemet.	17 in un sacchetto, chiuso, sarebbe il mio delitto e tu ricopriresti la mia colpa.
18 De a hegy, ha beomlik, szétesik, s a szikla elszakad a helyétől;	18 E invece, come un monte che cade si sfalda e come una rupe si stacca dal suo posto,
19 a köveket a víz elkoptatja, s az ár a törmeléket lassankint elmossa; épp így teszed tönkre az ember reményét.	19 e le acque consumano le pietre, le alluvioni portano via il terreno: così tu annienti la speranza dell’uomo.
20 Erőhöz engeded kissé, hogy azután elmehessen örökre; elváltoztatod arcát, és elbocsátod.	20 Tu lo abbatti per sempre ed egli se ne va, tu sfiguri il suo volto e lo scacci.
21 Ha a fiait tisztesség éri, nem tud róla, és ha lenézik őket, nem veszi észre;	21 Siano pure onorati i suoi figli, non lo sa; siano disprezzati, lo ignora!
22 csak magában fájdítja testét – amíg él –, és lelke önmagán kesereg.«	22 Solo la sua carne su di lui è dolorante, e la sua anima su di lui fa lamento».