Job 29

NEW JERUSALEM	KÁLDI-NEOVULGÁTA
1 And Job continued his solemn discourse. He said:	1 Jób ismét folytatta mondását és így szólt:
2 Wil no one bring back to me the months that have gone, and the days when God was my guardian,	2 »Bár úgy lennék, mint a hajdani hónapokban, azokban a napokban, amikor Isten még óvott engem,
3 when his lamp shone over my head, and his light was my guide in the darkness?	3 amikor lámpása a fejem fölött ragyogott, és sötétben is az ő világosságánál jártam;
4 Shal I ever see my days of harvest again when God protected my tent;	4 úgy, mint java-korom napjain voltam, amikor sátramban titkon Isten lakozott,
5 when Shaddai stil dwelt with me, and my children were around me;	5 amikor még velem volt a Mindenható, és gyermekeim körülöttem voltak;
6 when my feet were bathed in milk, and streams of oil poured from the rocks?	6 amikor tejben fürösztöttem lábamat, s a szikla kedvemért olajtól patakzott.
7 When I went out to the gate of the city, when I took my seat in the square,	7 Amikor a város kapujához kimentem, a piacon nekem ülést készítettek,
8 as soon as I appeared, the young men stepped aside, and the old men rose to their feet.	8 az ifjak, amikor megláttak, félrevonultak, az öregek pedig felkeltek s állva maradtak,
9 Men of note broke off their speeches, and put their hands over their mouths;	9 az előkelők abbahagyták a beszédet, és ujjukat szájukra tették,
10 the voices of rulers were silenced, and their tongues stayed stil in their mouths.	10 a főemberek visszafojtották hangjukat, és nyelvük ínyükhöz tapadt.
11 On hearing me, people congratulated me, on seeing me, people deferred to me,	11 A fül, amely hallott, boldognak hirdetett, a szem, amely látott, bizonyságot tett felőlem,
12 because I freed the poor in distress and the orphan who had no helper.	12 azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola,
13 The dying man's blessing rested on me and I gave the widow's heart cause to rejoice.	13 a veszni induló áldása szállott rám, s az özvegy szívét megvigasztaltam,
14 Uprightness I wore as a garment, fair judgement was my cloak and my turban.	14 az igazság ruháját vettem magamra, mint a palást és fejdísz, úgy burkolt igaz ítéletem.
15 I was eyes for the blind, and feet for the lame.	15 Szeme voltam a vaknak, lába a sántának.
16 Who but me was father of the poor? The stranger's case had a hearing from me.	16 Atyja voltam a szegényeknek, az ismeretlen ügyét is gondosan kivizsgáltam.
17 I used to break the fangs of the wicked, and snatch their prey from their jaws.	17 Összetörtem a gonosz állkapcsát, kiragadtam fogai közül a prédát.
18 And I used to say, 'I shall die in honour, after days as numerous as the sand.	18 Azt hittem, saját fészkemben halok meg, és megsokasítom napjaimat, mint a pálma;
19 My roots can reach the water, the dews of night settle on my leaves.	19 gyökereimet vízek mellé mélyesztem, és harmat hull éjjel ágaimra,
20 My glory wil be for ever new and the bow in my hand for ever strong.'	20 hírnevem folyton megújul, s az íj újjáéled kezemben.
21 They waited anxiously to hear me, and listened in silence to what I had to say.	21 Akik hallottak engem, várták döntésemet, csöndben figyeltek tanácsomra;
22 When I had finished, no one contradicted, my words dropping on them, one by one.	22 szavaimhoz semmit sem mertek hozzátenni, rájuk szálltak beszédem csöppjei,
23 They waited for me as though for rain, open-mouthed as though for a late shower.	23 áhítva vártak engem, mint az esőt, szájukat epedve tátották, mint a tavaszi záporra.
24 If I smiled at them, it was too good to be true, they watched my face for the least sign of favour.	24 Ha rájuk mosolyogtam, el sem hitték, és arcom ragyogása nem maradt hatás nélkül.
25 As their chief, I told them which course to take, like a king living among his troops, and I led themwherever I chose.	25 Ha közéjük kívántam menni, első helyre ültettek; bár úgy ültem, mint a király, akit hadsereg áll körül, mégis a szomorkodókat vigasztaltam.