Jób könyve 29

¹ Jób ismét folytatta mondását és így szólt:

² »Bár úgy lennék, mint a hajdani hónapokban, azokban a napokban, amikor Isten még óvott engem,

³ amikor lámpása a fejem fölött ragyogott, és sötétben is az ő világosságánál jártam;

⁴ úgy, mint java-korom napjain voltam, amikor sátramban titkon Isten lakozott,

⁵ amikor még velem volt a Mindenható, és gyermekeim körülöttem voltak;

⁶ amikor tejben fürösztöttem lábamat, s a szikla kedvemért olajtól patakzott.

⁷ Amikor a város kapujához kimentem, a piacon nekem ülést készítettek,

⁸ az ifjak, amikor megláttak, félrevonultak, az öregek pedig felkeltek s állva maradtak,

⁹ az előkelők abbahagyták a beszédet, és ujjukat szájukra tették,

¹⁰ a főemberek visszafojtották hangjukat, és nyelvük ínyükhöz tapadt.

¹¹ A fül, amely hallott, boldognak hirdetett, a szem, amely látott, bizonyságot tett felőlem,

¹² azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola,

¹³ a veszni induló áldása szállott rám, s az özvegy szívét megvigasztaltam,

¹⁴ az igazság ruháját vettem magamra, mint a palást és fejdísz, úgy burkolt igaz ítéletem.

¹⁵ Szeme voltam a vaknak, lába a sántának.

¹⁶ Atyja voltam a szegényeknek, az ismeretlen ügyét is gondosan kivizsgáltam.

¹⁷ Összetörtem a gonosz állkapcsát, kiragadtam fogai közül a prédát.

¹⁸ Azt hittem, saját fészkemben halok meg, és megsokasítom napjaimat, mint a pálma;

¹⁹ gyökereimet vízek mellé mélyesztem, és harmat hull éjjel ágaimra,

²⁰ hírnevem folyton megújul, s az íj újjáéled kezemben.

²¹ Akik hallottak engem, várták döntésemet, csöndben figyeltek tanácsomra;

²² szavaimhoz semmit sem mertek hozzátenni, rájuk szálltak beszédem csöppjei,

²³ áhítva vártak engem, mint az esőt, szájukat epedve tátották, mint a tavaszi záporra.

²⁴ Ha rájuk mosolyogtam, el sem hitték, és arcom ragyogása nem maradt hatás nélkül.

²⁵ Ha közéjük kívántam menni, első helyre ültettek; bár úgy ültem, mint a király, akit hadsereg áll körül, mégis a szomorkodókat vigasztaltam.