Jób könyve 30

KÁLDI-NEOVULGÁTA	DIODATI
1 Most pedig olyanok űznek belőlem csúfot, akik korban utánam vannak, akiknek atyáit nem tartottam arra érdemesnek, hogy nyájam kutyái közé állítsam!	1 Ma ora, quelli che son minori d’età di me si ridono di me, I cui padri io non avrei degnato mettere Co’ cani della mia greggia.
2 Semmire sem mennék kezük erejével, még az életre sem látszanak méltóknak,	2 Ed anche, che mi avrebbe giovato la forza delle lor mani? La vecchiezza era perduta per loro.
3 ínségtől és éhségtől aszottak és a sivatagon tengődnek, mocskosok az ínségtől s a nyomorúságtól,	3 Di bisogno e di fame, Vivevano in disparte, e solitari; Fuggivano in luoghi aridi, tenebrosi, desolati, e deserti.
4 füveket és fakérget rágcsálnak, és borókagyökér a kenyerük,	4 Coglievano la malva presso agli arboscelli, E le radici de’ ginepri, per iscaldarsi.
5 a völgyekben tépik őket, és ha egyre ráakadnak, odafutnak nagy hűhóval.	5 Erano scacciati d’infra la gente; Ei si gridava dietro a loro, come dietro ad un ladro.
6 A hegyi folyók vadonjaiban laknak, a föld üregeiben és kavicsokon;	6 Dimoravano ne’ dirupi delle valli, Nelle grotte della terra e delle rocce.
7 még örömet is találnak ebben, és élvezetnek veszik, hogy tövisek alatt laknak;	7 Ruggivano fra gli arboscelli; Si adunavano sotto a’ cardi.
8 balgák, senkik fiai, akik számba sem jönnek a földön.	8 Erano gente da nulla, senza nome, Scacciata dal paese.
9 Most, íme, ezek faragnak rám nótákat és vesznek a nyelvükre engem.	9 Ed ora io son la lor canzone, E il soggetto de’ lor ragionamenti.
10 Irtóznak, messze húzódnak el tőlem, nem átallják, hogy képembe köpjenek,	10 Essi mi abbominano, si allontanano da me, E non si rattengono di sputarmi nel viso.
11 mert Isten megnyitotta a tegezét és rám lőtt, számba zabolát vetett.	11 Perciocchè Iddio ha sciolto il mio legame, e mi ha afflitto; Laonde essi hanno scosso il freno, per non riverir più la mia faccia.
12 Jobbom felől hirtelen rám szakadtak csapásaim, s elgáncsolták lábamat; elnyomtak útjaikkal, mint valami árvízzel,	12 I giovanetti si levano contro a me dalla man destra, mi spingono i piedi, E si appianano le vie contro a me, per traboccarmi in ruina;
13 széthányták ösvényeimet, leselkedtek utánam és legyűrtek, és nem volt, aki segítsen.	13 Hanno tagliato il mio cammino, si avanzano alla mia perdizione, Niuno li aiuta;
14 Rám rohantak, úgy mint a faltörésen és a megnyitott ajtón át, ide hömpölyögtek, hogy nyomorgassanak.	14 Sono entrati come per una larga rottura, Si sono rotolati sotto le ruine
15 Semmivé lettem; elragadtad kívánságomat, mint a szél, boldogságom elvonult, mint a felhő.	15 Spaventi si son volti contro a me, Perseguitano l’anima mia come il vento; E la mia salvezza è passata via come una nuvola.
16 Most pedig önmagát emészti a lelkem, és megragadnak az ínség napjai.	16 Ed ora l’anima mia si versa sopra me, I giorni dell’afflizione mi hanno aggiunto.
17 Fájdalom járja át csontjaimat éjjel, s akik rágódnak rajtam, nem pihennek.	17 Di notte egli mi trafigge l’ossa addosso; E le mie arterie non hanno alcuna posa.
18 Sokaságuk miatt tönkremegy a ruhám, körülvettek engem, mint a ruha fejnyílása.	18 La mia vesta è tutta cangiata, per la quantità della marcia delle piaghe, E mi stringe come la scollatura del mio saio.
19 Sárhoz lettem hasonló, olyan vagyok, mint a por és hamu.	19 Egli mi ha gittato nel fango, E paio polvere e cenere.
20 Kiáltok hozzád, de nem hallgatsz meg engem, állok előtted, de nem vetsz ügyet rám.	20 Io grido a te, e tu non mi rispondi; Io mi presento davanti a te, e tu non poni mente a me.
21 Kegyetlen lettél hozzám, és kemény kézzel fordulsz ellenem.	21 Tu ti sei mutato in crudele inverso me; Tu mi contrasti con la forza delle tue mani.
22 Felemeltél, szél hátára kaptál, azután levágtál erővel.	22 Tu mi hai levato ad alto; tu mi fai cavalcar sopra il vento, E fai struggere in me ogni virtù.
23 Tudom, hogy átadsz a halálnak, hol hajlék van minden élő részére.	23 Io so certamente che tu mi ridurrai alla morte, Ed alla casa assegnata ad ogni vivente.
24 Te azonban nem az ő megrontásukra nyújtod ki kezedet és ha összeroskadnak, te leszel a megmentő!	24 Pur non istenderà egli la mano nell’avello; Quelli che vi son dentro gridano essi, quando egli distrugge?
25 Sirattam hajdan azt, akinek kemény volt a napja, és sajnálta lelkem a szegényt.	25 Non piangeva io per cagion di colui che menava dura vita? L’anima mia non si addolorava ella per i bisognosi?
26 Jót reméltem, de rossz jött rám, fényt vártam, de sötétség tört elő.	26 Perchè, avendo io sperato il bene, il mal sia venuto? Ed avendo aspettata la luce, sia giunta la caligine?
27 Forr a bensőm és nem tud megnyugodni, nyomor napjai törtek rám.	27 Le mie interiora bollono, e non hanno alcuna posa; I giorni dell’afflizione mi hanno incontrato.
28 Szomorúan járok, napfény nélkül, felkelek a gyülekezetben és kiáltok.	28 Io vo bruno attorno, non già del sole; Io mi levo in pien popolo, e grido.
29 Testvére lettem a sakáloknak és társa a struccmadaraknak.	29 Io son diventato fratello degli sciacalli, E compagno delle ulule.
30 Megfeketült rajtam a bőröm, és láztól kiégtek csontjaim.	30 La mia pelle mi si è imbrunita addosso, E le mie ossa son calcinate d’arsura.
31 Zokogásra fordult a lantom, és sírásra fuvolám szava!	31 E la mia cetera si è mutata in duolo, E il mio organo in voce di pianto