Jób könyve 14

KÁLDI-NEOVULGÁTA	EINHEITSUBERSETZUNG BIBEL
1 Az asszony szülötte, az ember, rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal:	1 Der Mensch, vom Weib geboren, knapp an Tagen, unruhvoll,
2 mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.	2 er geht wie die Blume auf und welkt, flieht wie ein Schatten und bleibt nicht bestehen.
3 Mégis érdemesnek tartod, hogy rá vesd a szemedet, és perbe szállj vele?	3 Doch über ihm hältst du dein Auge offen und ihn bringst du ins Gericht mit dir.
4 Tisztátalan magból fogantat ki tehet tisztává? Nemde te, az Egyedülvaló!	4 Kann denn ein Reiner von Unreinem kommen? Nicht ein Einziger.
5 Rövidek az ember napjai, és hónapjai száma tenálad van; határt szabtál neki, amelyet át nem hághat.	5 Wenn seine Tage fest bestimmt sind und die Zahl seiner Monde bei dir, wenn du gesetzt hast seine Grenzen, sodass er sie nicht überschreitet,
6 Hagyd egy kevéssé magára, hadd pihenjen, míg el nem jön várva várt napja, mint a napszámosé.	6 schau weg von ihm! Lass ab, damit er seines Tags sich freue wie ein Tagelöhner.
7 Mert van ugyan reménye a fának: ha ki is vágják, újra sarjadzik, és ágai kihajtanak;	7 Denn für den Baum besteht noch Hoffnung, ist er gefällt, so treibt er wieder, sein Sprössling bleibt nicht aus.
8 ha meg is avul gyökere a földben, ha el is hal törzsöke a porban,	8 Wenn in der Erde seine Wurzel altert und sein Stumpf im Boden stirbt,
9 már a víznek szagától is kifakad, és ágat hajt, mint amikor kiültették;	9 vom Dunst des Wassers sprosst er wieder und wie ein Setzling treibt er Zweige.
10 az ember azonban, ha meghal és levetkőztetik és elpusztul – ugyan hol van?	10 Doch stirbt ein Mann, so bleibt er kraftlos, verscheidet ein Mensch, wo ist er dann?
11 Kiapadhat a víz a tengerből, elapadhat a Folyó és kiszáradhat,	11 Die Wasser schwinden aus dem Meer, der Strom vertrocknet und versiegt.
12 de ha az ember lefekszik, nem kel fel többé, az ég enyészetéig fel nem ébred, és fel nem kel álmából.	12 So legt der Mensch sich hin, steht nie mehr auf; die Himmel werden vergehen, eh er erwacht, eh er aus seinem Schlaf geweckt wird.
13 Bárcsak biztos helyen tartanál az alvilágban, és elrejtenél, amíg el nem ül haragod! Bár időt szabnál nekem, amikor majd rólam megemlékezel!	13 Dass du mich in der Unterwelt verstecktest, mich bergen wolltest, bis dein Zorn sich wendet, ein Ziel mir setztest und dann an mich dächtest!
14 Ha az ember meghal, vajon életre kel-e ismét? Akkor katonasorom minden napján várnám, hogy eljöjjön leváltásom.	14 Wenn einer stirbt, lebt er dann wieder auf? Alle Tage meines Kriegsdienstes harrte ich, bis einer käme, um mich abzulösen.
15 Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad, s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának.	15 Du riefest und ich gäbe Antwort, du sehntest dich nach deiner Hände Werk.
16 Te akkor megszámlálnád lépteimet, de nem néznéd vétkeimet;	16 Dann würdest du meine Schritte zählen, auf meinen Fehltritt nicht mehr achten.
17 bűneim tarsolyban, pecsét alatt lennének, és betakarnád vétkemet.	17 Versiegelt im Beutel wäre mein Vergehen, du würdest meinen Frevel übertünchen.
18 De a hegy, ha beomlik, szétesik, s a szikla elszakad a helyétől;	18 Jedoch der Berg, der fällt, zergeht, von seiner Stätte rückt der Fels.
19 a köveket a víz elkoptatja, s az ár a törmeléket lassankint elmossa; épp így teszed tönkre az ember reményét.	19 Das Wasser zerreibt Steine, Platzregen spült das Erdreich fort; so machst du das Hoffen des Menschen zunichte.
20 Erőhöz engeded kissé, hogy azután elmehessen örökre; elváltoztatod arcát, és elbocsátod.	20 Du bezwingst ihn für immer, so geht er dahin, du entstellst sein Gesicht und schickst ihn fort.
21 Ha a fiait tisztesség éri, nem tud róla, és ha lenézik őket, nem veszi észre;	21 Sind seine Kinder in Ehren, er weiß es nicht; sind sie verachtet, er merkt es nicht.
22 csak magában fájdítja testét – amíg él –, és lelke önmagán kesereg.«	22 Sein Leib fühlt nur die eigenen Schmerzen, seine Seele trauert nur um sich selbst.