Jób könyve 14

KÁLDI-NEOVULGÁTA	DIODATI
1 Az asszony szülötte, az ember, rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal:	1 L’uomo nato di donna È di breve età, e pieno di travagli.
2 mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.	2 Egli esce fuori come un fiore, e poi è reciso; E fugge come l’ombra, e non istà fermo.
3 Mégis érdemesnek tartod, hogy rá vesd a szemedet, és perbe szállj vele?	3 E pur tu apri gli occhi tuoi sopra un tale, E mi fai venire a giudicio teco!
4 Tisztátalan magból fogantat ki tehet tisztává? Nemde te, az Egyedülvaló!	4 Chi può trarre una cosa monda da una immonda? Niuno.
5 Rövidek az ember napjai, és hónapjai száma tenálad van; határt szabtál neki, amelyet át nem hághat.	5 Poichè i suoi giorni son determinati, E che il numero de’ suoi mesi è appo te, E che tu gli hai posti i suoi termini, I quali egli non può trapassare,
6 Hagyd egy kevéssé magára, hadd pihenjen, míg el nem jön várva várt napja, mint a napszámosé.	6 Rivolgiti d’addosso a lui, sì ch’egli abbia alcuna posa, Infino a tanto che di buona voglia egli fornisca la sua giornata, come un mercenario
7 Mert van ugyan reménye a fának: ha ki is vágják, újra sarjadzik, és ágai kihajtanak;	7 Perciocchè quantunque un albero sia tagliato, Pur vi è speranza per lui, ch’egli si rinnoverà ancora, E che i suoi rampolli non mancheranno.
8 ha meg is avul gyökere a földben, ha el is hal törzsöke a porban,	8 Benchè la sua radice sia invecchiata nella terra, E il suo tronco sia morto nella polvere;
9 már a víznek szagától is kifakad, és ágat hajt, mint amikor kiültették;	9 Pur nondimeno, tosto ch’egli sentirà l’acqua, rigermoglierà, E produrrà rami come una pianta novella.
10 az ember azonban, ha meghal és levetkőztetik és elpusztul – ugyan hol van?	10 Ma l’uomo muore, e si fiacca; E quando l’uomo è trapassato, ov’è egli?
11 Kiapadhat a víz a tengerből, elapadhat a Folyó és kiszáradhat,	11 Le acque se ne vanno via dal mare, E i fiumi si seccano, e si asciugano;
12 de ha az ember lefekszik, nem kel fel többé, az ég enyészetéig fel nem ébred, és fel nem kel álmából.	12 Così, quando l’uomo giace in terra, egli non risorge; Finchè non vi sieno più cieli, i morti non si risveglieranno, E non si desteranno dal sonno loro.
13 Bárcsak biztos helyen tartanál az alvilágban, és elrejtenél, amíg el nem ül haragod! Bár időt szabnál nekem, amikor majd rólam megemlékezel!	13 Oh! nascondessimi tu pur sottera, Ed occultassimi, finchè l’ira tua fosse racquetata; E ponessimi alcun termine, dopo il quale tu ti ricordassi di me!
14 Ha az ember meghal, vajon életre kel-e ismét? Akkor katonasorom minden napján várnám, hogy eljöjjön leváltásom.	14 Se l’uomo muore, può egli tornare in vita? Aspetterò io tutti i giorni del tempo determinato della mia vita, Finchè mi venga mutamento di condizione?
15 Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad, s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának.	15 E che tu mi chiami, e che io ti risponda, E che tu desideri l’opera delle tue mani?
16 Te akkor megszámlálnád lépteimet, de nem néznéd vétkeimet;	16 Perciocchè ora tu conti i miei passi, E non riserbi nulla a punir del mio peccato.
17 bűneim tarsolyban, pecsét alatt lennének, és betakarnád vétkemet.	17 I miei misfatti son suggellati in un sacchetto, Tu l’hai cucito sopra le mie iniquità.
18 De a hegy, ha beomlik, szétesik, s a szikla elszakad a helyétől;	18 Ma certo, come un monte cadendo scoscende, Ed una rupe è divelta dal suo luogo;
19 a köveket a víz elkoptatja, s az ár a törmeléket lassankint elmossa; épp így teszed tönkre az ember reményét.	19 E le acque rodono le pietre, E i lor diluvi inondano la polvere dalla terra; Così tu fai perir la speranza dell’uomo.
20 Erőhöz engeded kissé, hogy azután elmehessen örökre; elváltoztatod arcát, és elbocsátod.	20 Tu lo sopraffai in eterno, ed egli se ne va; Tu gli fai mutar faccia, e lo mandi via.
21 Ha a fiait tisztesség éri, nem tud róla, és ha lenézik őket, nem veszi észre;	21 Se poi i suoi figliuoli sono in onore, egli nol sa; Se altresì sono abbassati, egli non vi pon mente.
22 csak magában fájdítja testét – amíg él –, és lelke önmagán kesereg.«	22 La sua carne si duole sol di lui, E l’anima sua fa cordoglio sol di lui