Jób könyve 29

KÁLDI-NEOVULGÁTA	VULGATA
1 Jób ismét folytatta mondását és így szólt:	1 Addidit quoque Job, assumens parabolam suam, et dixit :
2 »Bár úgy lennék, mint a hajdani hónapokban, azokban a napokban, amikor Isten még óvott engem,	2 Quis mihi tribuat ut sim juxta menses pristinos, secundum dies quibus Deus custodiebat me ?
3 amikor lámpása a fejem fölött ragyogott, és sötétben is az ő világosságánál jártam;	3 Quando splendebat lucerna ejus super caput meum, et ad lumen ejus ambulabam in tenebris :
4 úgy, mint java-korom napjain voltam, amikor sátramban titkon Isten lakozott,	4 sicut fui in diebus adolescentiæ meæ, quando secreto Deus erat in tabernaculo meo :
5 amikor még velem volt a Mindenható, és gyermekeim körülöttem voltak;	5 quando erat Omnipotens mecum, et in circuitu meo pueri mei :
6 amikor tejben fürösztöttem lábamat, s a szikla kedvemért olajtól patakzott.	6 quando lavabam pedes meos butyro, et petra fundebat mihi rivos olei :
7 Amikor a város kapujához kimentem, a piacon nekem ülést készítettek,	7 quando procedebam ad portam civitatis, et in platea parabant cathedram mihi.
8 az ifjak, amikor megláttak, félrevonultak, az öregek pedig felkeltek s állva maradtak,	8 Videbant me juvenes, et abscondebantur : et senes assurgentes stabant.
9 az előkelők abbahagyták a beszédet, és ujjukat szájukra tették,	9 Principes cessabant loqui, et digitum superponebant ori suo.
10 a főemberek visszafojtották hangjukat, és nyelvük ínyükhöz tapadt.	10 Vocem suam cohibebant duces, et lingua eorum gutturi suo adhærebat.
11 A fül, amely hallott, boldognak hirdetett, a szem, amely látott, bizonyságot tett felőlem,	11 Auris audiens beatificabat me, et oculus videns testimonium reddebat mihi :
12 azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola,	12 eo quod liberassem pauperem vociferantem, et pupillum cui non esset adjutor.
13 a veszni induló áldása szállott rám, s az özvegy szívét megvigasztaltam,	13 Benedictio perituri super me veniebat, et cor viduæ consolatus sum.
14 az igazság ruháját vettem magamra, mint a palást és fejdísz, úgy burkolt igaz ítéletem.	14 Justitia indutus sum, et vestivi me, sicut vestimento et diademate, judicio meo.
15 Szeme voltam a vaknak, lába a sántának.	15 Oculus fui cæco, et pes claudo.
16 Atyja voltam a szegényeknek, az ismeretlen ügyét is gondosan kivizsgáltam.	16 Pater eram pauperum, et causam quam nesciebam diligentissime investigabam.
17 Összetörtem a gonosz állkapcsát, kiragadtam fogai közül a prédát.	17 Conterebam molas iniqui, et de dentibus illius auferebam prædam.
18 Azt hittem, saját fészkemben halok meg, és megsokasítom napjaimat, mint a pálma;	18 Dicebamque : In nidulo meo moriar, et sicut palma multiplicabo dies.
19 gyökereimet vízek mellé mélyesztem, és harmat hull éjjel ágaimra,	19 Radix mea aperta est secus aquas, et ros morabitur in messione mea.
20 hírnevem folyton megújul, s az íj újjáéled kezemben.	20 Gloria mea semper innovabitur, et arcus meus in manu mea instaurabitur.
21 Akik hallottak engem, várták döntésemet, csöndben figyeltek tanácsomra;	21 Qui me audiebant, expectabant sententiam, et intenti tacebant ad consilium meum.
22 szavaimhoz semmit sem mertek hozzátenni, rájuk szálltak beszédem csöppjei,	22 Verbis meis addere nihil audebant, et super illos stillabat eloquium meum.
23 áhítva vártak engem, mint az esőt, szájukat epedve tátották, mint a tavaszi záporra.	23 Expectabant me sicut pluviam, et os suum aperiebant quasi ad imbrem serotinum.
24 Ha rájuk mosolyogtam, el sem hitték, és arcom ragyogása nem maradt hatás nélkül.	24 Siquando ridebam ad eos, non credebant : et lux vultus mei non cadebat in terram.
25 Ha közéjük kívántam menni, első helyre ültettek; bár úgy ültem, mint a király, akit hadsereg áll körül, mégis a szomorkodókat vigasztaltam.	25 Si voluissem ire ad eos, sedebam primus : cumque sederem quasi rex, circumstante exercitu, eram tamen mœrentium consolator.