Jób könyve 17

KÁLDI-NEOVULGÁTA	JERUSALEM
1 A lelkem megtört, napjaim végüket járják, már csak a sír vár rám!	1 Mon souffle en moi s'épuise et les fossoyeurs pour moi s'assemblent.
2 Nem vétettem, mégis keserűségeken időzik szemem.	2 Je n'ai pour compagnons que des railleurs, dont la dureté obsède mes veilles.
3 Szabadíts meg, Uram, és végy magad mellé, akkor bárki keze küzdhet ellenem!	3 Place donc toi-même ma caution près de toi, car lequel voudrait toper dans ma main?
4 Szívüket elzártad a belátástól, ezért nem kerekedhetnek felül!	4 Tu as fermé leur coeur à la raison, aussi aucune main ne se lève.
5 Az ilyen prédát ígér barátainak, mialatt gyermekei szeme eleped.	5 Tel celui qui invite des amis à un partage, quand les yeux de ses fils languissent,
6 Példabeszéddé tett engem a népnél, s elrettentő példa vagyok előttük.	6 je suis devenu la fable des gens, quelqu'un à qui l'on crache au visage.
7 Szemem homályba borult a bánkódástól, és tagjaim olyanok lettek, mint az árnyék.	7 Mes yeux s'éteignent de chagrin, mes membres s'évanouissent comme l'ombre.
8 Szörnyülködnek ezen az igazak, s a tiszta felháborodik a képmutató ellen;	8 A cette vue, les hommes droits restent stupéfaits, l'innocent s'indigne contre l'impie;
9 az igaz kitart a maga útján, s a tisztakezű erőben gyarapszik.	9 le juste s'affermit dans ses voies, l'homme aux mains pures redouble d'énergie.
10 De gyertek csak ismét, valahányan vagytok, bár egy bölcsre sem akadok közöttetek!	10 Allons, vous tous, revenez à la charge, et je ne trouverai pas un sage parmi vous!
11 Napjaim elmúltak, terveim meghiúsultak, amelyek szívemet gyötörték,	11 Mes jours ont fui, avec mes projets, et les fibres de mon coeur sont rompues.
12 s az éjjelt nappallá változtatták, úgy, hogy sötétség után újra világosságot várok.	12 On veut faire de la nuit le jour; elle serait proche la lumière qui chasse les ténèbres.
13 Remélhetek-e valamit? Az alvilág a lakásom, s a sötétségben vetem meg ágyamat;	13 Or mon espoir, c'est d'habiter le shéol, d'étendre ma couche dans les ténèbres.
14 a rothadásnak mondom: Atyám vagy! S a férgeknek, hogy: Anyám! és: Nővérem!	14 Je crie au sépulcre: "Tu es mon père!" à la vermine: "C'est toi ma mère et ma soeur!"
15 Hol van tehát a reménységem? S amit várok, ki látja meg azt?	15 Où donc est-elle, mon espérance? Et mon bonheur, qui l'aperçoit?
16 Mind, amim van, leszáll az alvilág fenekére; vajon ott legalább lesz-e nyugodalmam?«	16 Vont-ils descendre à mes côtés au shéol, sombrer de même dans la poussière?