Job 7

DOUAI-RHEIMS	KÁLDI-NEOVULGÁTA
1 The life of man upon earth is a warfare, and his days are like the days of a hireling.	1 Katonasor az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai:
2 As a servant longeth for the shade, as the hireling looketh for the end of his work;	2 kívánkozik árnyék után, mint a szolga, és várja munkája végét, mint a napszámos.
3 So I also have had empty months, and have numbered to myself wearisome nights.	3 Nekem is kárba veszett hónapok jutottak részemül, és keserves éjjeleket számlálok magamnak.
4 If I lie down to sleep, I shall say: When shall arise? and again I shall look for the evening, and shall be filled with sorrows even till darkness.	4 Ha lefekszem, kérdem: Mikor kelek újra? Majd várom az estét, és mire beáll a szürkület, jóllakom kínnal.
5 My flesh is clothed with rottenness and the filth of dust, my skin is withered and drawn together.	5 Rothadásba, por szennyébe öltözik a testem, bőröm elszárad és összezsugorodik.
6 My days have passed more swiftly than the web is cut by the weaver, and are consumed without any hope.	6 Napjaim gyorsabban szaladnak, mint a takács vetélője, és remény nélkül eltűnnek.
7 Remember that my life is but wind, and my eyes shall not return to see good things.	7 Emlékezzél meg, hogy életem már csak lehelet, és szemem nem lát többé boldogságot.
8 Nor shall the sight of man behold me: thy eyes are upon me, and I shall be no more.	8 Nem lát engem többé ember szeme; mire rám veted szemedet, már nem vagyok.
9 As a cloud is consumed, and passeth away: so he that shall go down to hell shall not come up.	9 Amint a felhő elenyészik, elmegy, úgy nem jön fel többé, aki alászállt az alvilágba;
10 Nor shall he return my more into his house, neither shall his place know him any more.	10 nem tér már vissza házába, és otthona nem látja többé viszont.
11 Wherefore I will not spare my month, I will speak in the affliction of my spirit: I will talk with the bitterness of my soul.	11 Ezért én sem türtőztetem számat, szólok lelkem gyötrelmében, panaszkodom lelkem keservében:
12 Am I a sea, or a whale, that thou hast enclosed me in a prison?	12 óceán vagyok-e vagy szörnyeteg, hogy börtönbe vetsz engem?
13 If I say: My bed shall comfort me, and I shall be relieved speaking with myself on my couch:	13 Ha gondolom: Majd megvigasztal fekvőhelyem, könnyebbségem lesz, ha elmerengek ágyamon,
14 Thou wilt frighten me with dreams and terrify me with visions.	14 akkor álmokkal rettegtetsz és rémlátással rémítesz,
15 So that my soul rather chooseth hanging, and my bones death.	15 úgyhogy inkább megfulladást áhít a lelkem, és halál után epednek csontjaim.
16 I have done with hope, I shall now live no longer: spare me, for my days are nothing.	16 Undorodom! Nem kívánok tovább élni! Kímélj meg, hisz merő semmi az életem!
17 What is a man that thou shouldst magnify him? or why dost thou set thy heart upon him?	17 Mi is az ember, hogy nagyra tartod, és érdemesnek látod vele törődni,
18 Thou visitest him early in the morning, and thou provest him suddenly.	18 minden reggel meglátogatod, és minduntalan próbára teszed?
19 How long wilt thou not spare me, nor suffer me to swallow down my spittle?	19 Még meddig tart, hogy nem kímélsz, és nem engeded, hogy nyugodtan nyelhessem le nyálamat?
20 I have sinned: what shall I do to thee, O keeper of men? why hast thou set me opposite to thee, and I am become burdensome to myself?	20 Vétkeztem? Mit tettem ezzel neked, óh emberek Őre! Miért tettél céltábládnak, hogy terhe lettem önmagamnak?
21 Why dost thou not remove my sin, and why dost thou not take away my iniquity? Behold now I shall sleep in the dust: and if thou seek me in the morning, I shall not be.	21 Miért nem törlöd el a vétkemet, és miért nem veszed el a bűnömet? Lám – most a porba térek megnyugodni, és ha holnap keresel, már nem leszek!«