A zsoltárok könyve 137

KÁLDI-NEOVULGÁTA	NOVA VULGATA
1 Ott ültünk Babilon folyóvizei mellett, és sírtunk, amikor Sionra gondoltunk.	1 Super flumina Babylonis, illic sedimus et flevimus, cum recordaremur Sion.
2 A fűzfákra akasztottuk ott hangszereinket,	2 In salicibus in medio eius suspendimus citharas nostras.
3 mert énekszót kívántak tőlünk, akik foglyul ejtettek minket: »Zengjetek dalt nekünk Sion dalaiból«, mondták, akik elhurcoltak minket.	3 Quia illic rogaverunt nos, qui captivos duxerunt nos, verba cantionum, et, qui affligebant nos, laetitiam: “ Cantate nobis de canticis Sion ”.
4 Hogyan énekelhetnénk az Úr énekét idegen földön?	4 Quomodo cantabimus canticum Domini in terra aliena?
5 Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem!	5 Si oblitus fuero tui, Ierusalem, oblivioni detur dextera mea;
6 Ragadjon a torkomhoz a nyelvem, ha rólad meg nem emlékezem, ha nem tartom Jeruzsálemet legfőbb örömömnek!	6 adhaereat lingua mea faucibus meis, si non meminero tui, si non praeposuero Ierusalem in capite laetitiae meae.
7 Emlékezzél meg, Uram, Edom fiairól, Jeruzsálemnek arról a napjáról, amikor ők ezt mondták: »Rontsátok le! Rontsátok le, egészen az alapjáig!«	7 Memor esto, Domine, adversus filios Edom diei Ierusalem; qui dicebant: “ Exinanite, exinanite usque ad fundamentum in ea ”.
8 Babilon leánya, te nyomorult, boldog, aki megfizet neked rajtunk elkövetett tetteidért!	8 Filia Babylonis devastans, beatus, qui retribuet tibi retributionem tuam, quam retribuisti nobis;
9 Boldog, aki megragadja és sziklához vágja kisdedeidet!	9 beatus, qui tenebit et allidet parvulos tuos ad petram.